Bemutatkozás

1925-ben születtem Felsőiszkázon, Veszprém megyében. Apám földműves. Testvérek négyen vagyunk. Két nővérem van, mind a kettő eladó. Nagyon szeretném, ha férjhez mennének. Ugyanis sok baj van velük éppen azért, mert lánynak születtek. Az öcsém tizenegy évvel a húgom után született, de semmi látszatát nem kelti annak, hogy kései gyerek. Sőt, apám minden kurázsiját éppen úgy örökölte, mint én.

Apám mindig arra törekedett, hogy földet szerezzen magának. Első vállalkozása balul ütött ki. 1924-ben gróf Apponyi eladta az ottani birtokát. Mink is vettünk öt holdat. Kifizetni azonban nem tudtuk, az elkövetkező gazdasági válság miatt. Ennek következményeképpen húsz éven keresztül fulladoztunk az adósságokban, mert kamatot mindig csak fizetni kellett.

A polgári iskola három osztályát magánúton végeztem. 1941-ben kerültem a pápai Református Kollégium kereskedelmi iskolájába. Ez úgy volt lehetséges, hogy anyai nagyanyám kilenc unokájával beköltözött Pápára. Mivel általában jó tanulók voltunk, az otthoniaknak csak az élelmet kellett beszállítani. Azonban ez is nagy nehézséggel járt, különösen télen. Ilyenkor még éhesebbek voltunk, mint máskor. Egy szobánk volt, s két ágyban öten háltunk. Természetes, hogy én mindig a két ágy között aludtam. Jobb felemen valamelyik unokahúgom, bal felemen nagyanyám mint fővigyázó. A nyári szünidőket otthon töltöttem, és dolgoztam, amennyit csak bírtam.

1945-ben érettségi után Tóth Sándor rajztanárom biztatott, hogy menjek művészi pályára. Ebben az évben azonban nem tudtam, anyagi körülményeim nem engedték. (A háborúból megmaradt egy üszőcskénk, húszéves adósságunkra fordítottuk, szerencsésen kitelt belőle. A megmaradt adópengőkön még fél kiló szekérkenőcsöt is vettünk.)

1946 őszén jöttem fel Pestre. Az Iparművészeti Akadémián tettem felvételi vizsgát, de később nagyon megbántam. Rokonom, ismerősöm nem volt, akiknél megszállhattam volna, más helyet meg nem találtam. Már-már úgy volt, hogy az utcán kell hálnom, amikor véletlen szerencse folytán összekerültem egy öt-hat diákból álló társasággal. Ők voltak a Dózsa kollégium első tagjai. A kollégium mennyország volt számomra, annak ellenére, hogy se ablakunk, se ajtónk, se ágyunk nem volt az első hónapokban. Ez a közösség lett a nevelőm és otthonom. Itt kaptam életem legjobb barátait. Az ősszel a Képzőművészeti Főiskolára iratkoztam. Most a Dési Huber kollégium az otthonom.

Verseket már 1945-ben írtam. Ezek a versek általában nagyon pesszimisták. Néha, mikor előveszem őket, csak mosolygok rajtuk. Néha azonban megértem magamat, belegondolok az akkori világba, és csak ezért nem vágom őket a tűzbe. A verseket nem játékból, hanem a kínlódások nehézségeiben írtam. Felelősséggel. A felszabadulás után szinte napi táplálékom lett a versírás. Friss levegőt szívtam magamba, és örültem, hogy kifújhatom.

Kollégiumok

Falubeli pajtásommal, aki hadifogságból érkezett, elhatároztuk, hogy Pestre megyünk és tanulunk tovább. 1946 nyarán milliomosok voltunk ugyan, de a rossz millpengőkért nem kaptunk még cigarettát se. Ilyen okból mellőzni kívántuk a vonatot is. Ezért éjszakákon át fundálgattunk egy olyan szerkezetet, amivel megjárjuk a 180 kilométert, eljutunk a fővárosba a műúton. A tervezett szerkezet végül mint pálinkafőző valósult meg. Én Pestre mégis eljutottam, zsebemben az új pénzzel, néhány tisztességes forinttal. Fölvételi vizsgám sikerült a grafikai szakra, de szállásom nem volt. A sors akarta, hogy csavargás közben megpillantsak egy kézírásos táblácskát: Falu–Budapest Népikollégium – ezt olvastam egy romház kapuján, a Damjanich utcában. Belül négy-öt kopár vaságy, néhány fiatalember. A nyomorúságon sírni lehetett volna, de ők nevettek. Szemükből olyan bizalom áradt, s hitük, mindent jóra fordító akaratuk olyan mesei szép volt, hogy elhatároztam, velük tartok. Ide hívtam a barátomat is.

Így lettem én alapító Dózsás, ős-Dózsás, ahogy mondani szoktuk. Mert Dózsa György nevét viselte az a hatalmas, de szintén romos épület, amit hamarosan megszereztünk. Ady Endre egyik versének a volt-jait megjövősítettük ilyenképpen: Akkor lesz itt lakodalom, nagy igazi lakodalom, Mikor az ország vőlegénye Dózsa György lesz… Igen, ilyen láng tombolt bennünk, különben tán megfagytunk volna télen a papírablakok mögött. A következő nyáron a főiskolás képzőművész kollégiumot szerveztük, alakítottuk meg. Épület kellett, kiszemeltük a Weiss Manfréd házat az Andrássy úton. Szalmazsákot át a kerítésen, s már éjjel a velencei csillárok alatt feküdtünk.

Az új iskolaévben festőnövendék voltam, verseket írtam, ezek megjelentek az akkori Valóságban. A versekre felfigyelt Veres Péter, látni akart, elküldte értem fekete miniszteri kocsiját. Írásra biztatott. Hogy a festészethez hűtlen lettem, annak több oka volt, most csak egyet említek. Éreztem, hogy versben, egyelőre, jobban kifejezhetem magamat, világomat. Ezért 48 őszén mint bölcsész mentem át a József Attila kollégiumba. Juhász Ferenc is odajött, ahogy ezt még nyáron megbeszéltük. Simon Istvánt ott láttam először, pár hónapja szabadult a hadifogságból. Szelíd, sokat tapasztalt fiúnak látszott. Nagy karimás kalapban szorgalmasan járt az egyetemre. A versben nagy lendületű Tóth Gyula még mindig az ágyat nyomta, mert Jugoszláviában a dereka roppant meg az ifjúsági vasútépítésnél. Sok vidám, izgalmas, hasznos órát töltöttünk együtt. Erősen hittünk ügyünk igazában, dehogyis gondoltunk a rossz évekre, melyek hamarosan minket is mint fiatal költőket szorongattak.

Végezetül hadd mondjam el, hogy minden rossznak ellenére magam is költő lettem. Ezt nem csupán a szerencsének tulajdonítom. A megjárt kollégiumok adtak erőt annyit, hogy máig is élek belőle.

Aranyalma

DÓZSA GYÖRGY NÉPI KOLLÉGIUM – ezt festettem áhítattal a fehér táblára, ami hamarosan a bejárati kapun hirdette, hogy az épület a miénk. Tulajdonképpen úgy foglaltuk el, a kiutalás, érvényesítés később történt. A mostani Dózsa György út és a Gorkij fasor sarkán ma is áll a ház. Előkelő szanatórium volt, a háborúban megrongálódva rablók és gyilkosok tanyája lehetett. A rendőrség néha egy-egy marcona alakot hozott a helyszínre, eljátszatták velük a bűntényt, mi pedig borzongtunk. Ezt a pokolian piszkos és romos épületet mi hoztuk helyre. Mire a hideg, az eső, a hó megérkezett, már ablakaink is voltak, persze nem üvegből – olajjal átitatott fehér papírból. Néhány hónapig sokat éheztünk, fáztunk. Körülbelül nyolcvanan lehettünk, egyetemisták, középiskolások, erdélyi és felvidéki fiúk, paraszt- és munkásivadékok, árvák és szegények, általában olyanok, akiknek szükségük volt otthonra, közösségre. A közös hit, a lelkesültség, elszántság tartott össze bennünket.

Csak az iskolaév végéig voltam „Dózsás”, akkor néhány főiskolás társammal megalakítottuk a Dési Huber Képzőművész Kollégiumot. Kezdődött minden elölről. Épület kellett, kiszemeltük a Weiss Manfréd házat az Andrássy úton, az estet bevárva átdobáltuk a szalmazsákokat a vaskerítésen, bemásztunk vagy húszan, a gondnok hiába tiltakozott, már ott aludtunk a hatalmas velencei csillárok alatt. A hőskor mégis a „Dózsás” idő, az maga a teremtés volt anyagilag, szellemileg egyaránt. Meghatódom, ha egy-egy emlék fölmerül bennem.

Tél derekán már, noha lélekben erősek voltunk, testben nagyon gyengék és álmosak. A vitaminhiány ellen nagy kollektív vöröshagymaevéseket rendeztünk, szemünket bekötve haraptuk az óriás vöröshagymákat, mint az aranyalmát. De így is csurgott a könnyünk, de így is az ország urainak, jövendő vezetőinek képzeltük magunkat.

Nemrég a hajdani Dózsa előtt siettünk taxival a filmgyárba, éppen a Kósáék Dózsa-filmjének első vetítésére. Az épület déli oldalán újra megpillantottam a csonka szilfát, lelkesülten üdvözöltem: szervusz, te kedves fa! Feleségem, aki velem volt, már tudta a titkot, amit kevesen ismernek: hogy ez a fa annak idején boldoggá tette egyik vasárnapunkat. Volt kukoricaliszt a konyhán, de tüzelő szikrányi sem. Karola néni, a pici szakácsnő, pityeregve panaszolta, hogy nem tud ebédet főzni. Olyan szent düh fogott el, hogy máig se tudom, miképpen másztam fel arra a hatalmas fára, fogam közt a fűrésszel. A két vezérág közül az egyiket, a leveletlent, levágtam, éppen az odú fölött, ahol denevérek jajgattak, de nekik bajuk nem történt. Aznap éppen búcsú volt a falunkban. Mi itt kását ebédeltünk boldogan. Huszonnégy évvel ezelőtt. A kedves szilfa mintha semmit se változott volna, pedig mi minden történt azóta!

Emlékezem

Reflexiók az ünnepi esten elhangzottakhoz és a képzőművész népi kollégistákról készült tv-filmhez

Nagy idők tanúja – e kurta önjellemzést kölyökkoromban betűzgettem egy vándorköltő neve alatt. Most majdnem a nevemhez is odaragad, míg figyelem a képernyőn az emlékeztető, de szűkkeblű riportfilmet a képzőművész népi kollégiumokról. De észbe kapok idejében. A „tanú” meghatározás mellőzendő, hiszen a nagy időnek cselekvői voltak a kollégisták. Hogy később igazi alakítók nem lehettek, nem rajtuk múlt. Bár erről is lehetne elmélkedni, s kisülhetne az ellenkező. A csak tanúk: szemlélődnek csupán, rosszabb esetben megfigyelnek és elítélnek. Akadtak ilyenek is, nem tudva a törvényt: „Csak ami lesz, az a virág.” De meglehet: nálunk is jobban tudták.

Kérem, ne másítsák meg a szavakat. Fényes szellők – így a helyes. Fényes szelek – így helytelen és illemtelen. Ne fogják ránk a szeleket. Nem mi voltunk. Inkább szelecskéket mondjanak, szavaljanak, nyomtassanak. És ne hívjanak minket nemzedéknek. A népi kollégistáknak nincs nemzedéke, ahogy volt Vasváriéknak. Higgyenek Illyés Gyulának, ő mondta az emlékesten. Illetve emlékalkonyon. Mert hagyjunk helyet a hármasságnak: alkonyat, est, éj. Persze, nem kellett volna akkorát akarni, hinni, csalatkozni és elvérezni. Gyerekek, holtak és elevenek, örvendjenek, megkaptuk a mikulási ajándékot! – Tehát: fényes szellők: ideje jött a megvetésnek. Az éhes gyerekek (köztük többen a földosztás dicsfényével) inkább ettek igét, mint kenyeret. 1946: szakácsnénk, a kedves Karola (kezében hetven parola) sírt, mert csak „makai” vöröshagymával szolgálhatott. Bekötött szemmel is könnyezve haraptuk s gondoltunk egyik pártfogónkra, Erdei Ferencre, mert lehet, ő juttatta a ríkattató almát. Kár, hogy nincs rólunk ilyen fotó, most láthatná az ország. 1947 nyara: újabb otthonalapítás, most a képzőművész főiskolásoknak. Pályázathirdetés. Jönnek a nagyszénási lányok. Faggatja őket Cseh Miklós, a rékasi bicskás, aki mellesleg Joyce Ulyssesét is majdnem kívülről tudja. Aki később mint műkritikus, a művészet páratlan szerelmese, a gellérthegyi asszonyszobrot megközelíteni merte, merően esztétikai érveléssel. Munkátlanul halt meg nemrég, az alkohol csillaga fényeskedjék neki! Ez a gyutacsszemű Miklós faggatja őket, közben ül az asztalon klottgatyásan. Micsoda zsiványtanya – gondolhatják ők. De Fábián Rózsa marad. Hajdani fotó a képernyőn: ragyog a mi Rózsánk. A két szoba kicsi, özönlenek a gyerekek – Erdélyből, Felvidékről is. Szalmazsákok, irány az Andrássy út, a Weiss Manfréd villa! Fél év múltán kiűzettünk onnan. Kép: Czinke Ferenc magyarázza grafikai sorozatát, a Koskirályt, aki bűneiért kitünteti magát, akit megnyúznak végül. Legalább a mesében legyen igazság. Czinke, Czinke… ha már a szárnyasoknál tartunk, várom, de nem jön Kokas, akire a neve nem illik, nincs szemétdombja, de a festészetben hatalom. S hol a „nagyágyú”, Vígh Tamás, a szobrász? Akit Ferenczy Béni a legjobb tehetségnek tartott már akkor. Mire való ez a túlzott szerénység, fiúk? Egykori vádak: a népi kollégisták mértéktelenül tüntetnek, mászkálnak az országban, illetéktelenül avatkoznak ügyekbe, paráznák, elhanyagolják szakmájukat. Utóbbira a válasz mostani, immár mosolygó: jobban tudtunk komponálni, mint ez az operatőr, aki a képernyő jobb szélén egy beszélő orrot igen sokáig otthagy, jelezve az emlékezés komolyságát.

Kép: a kollégium erkélye, első emelet. A film elejében villan föl ugyan, de utoljára hagyom, pusztán kompozíciós meggondolásból. Az erkély üres, pedig ott kéne ülnöm, mint rács közt, a berekesztettség, a megrekedtség szimbólumaként. Nap süti az erkélyt, de üres. Ide szoktam föllebegni kintről, s be a horkoló szobába, ha éjszaka tértem haza. Itt üldögéltem 48 tavaszán, előttem sudár huszárakácok rezegtek a fényestre szellőcskéktől. Sej… sejtettem, hogy nem lehetek nemzedék, ezért vettem elő Csokonai Vitéz Mihályt, szegényt, aki tudvalevőleg nem volt nemzedék. Innen észleltem, hogy miniszteri kocsi jön értem, Veres Péteré, aki óhajtotta látni a piktorpoétát. Történik-e ilyesmi manapság? Hej, mostani kis idő, te önző, kicsinyes idő!

A tavaszról

Az ember természete olyan, hogy mind a négy évszakban megleli a kedveset, a szépet, de természeténél fogva a telet hamar megunja, mert klímánkban a tél egyáltalán nem mondható humánusnak, drámaian fehér és fekete, az embert nagyon is kifárasztja – ezért lehet nálunk a tavasz a megváltás és a forradalom örök jelképe. Egyéni megújulásunk is reményteljesebb, ha a hullámzó füveket, vetéseket látjuk, meg a sokszínű lepke- és madártüneményeket a tapsoló levelek közt. Szenvedélyes, teremtő évszak a tavasz, igája is édes.

Gyermekkoromban a tavaszok a legboldogabbak. Ha csak néhány szín villan fel előttem: a zöld, a sárga, a piros, máris látom az aranyosan zsibongó kislibákat a zöldben, a mezítlábas versenyfutásokat, a piros szalagos kiscsikót, aki holtfáradtra szaladgálja magát a szabadban, s kezdetben fél még leheverni a szokatlan fűre, segítek neki: behajlítom a térdeit, melléje fekszem, szuszogunk boldogan, mint a testvérek.

Pápai diák koromban kimentem a város szélire festeni. Tornyokat, jegenyéket, hömpölygő fehér felhőket festek: ábrándokat. Pihentetni magam hanyatt fekszem. a zöld réti úton, a felhők ingyen-cirkuszát ámulom-bámulom, s közben átlép fölöttem egy sárga szoknyás cigánylány. Máig se tudom, hogy valóság volt-e vagy álom.

Legelső pesti tavaszom 1947-ben sütött rám. Népi kollégisták voltunk. Ott éltünk egy majdnem-rom épületben a Ligettel szemben. A tél nagyon meggyötört bennünket. Rosszul záródó ajtó, papírablak, repedezett fal, tüzelő semmi. Majd jön a tavasz, biztattuk magunkat, s jött is, mint a mi országot és világot megváltó akaratunk szimbóluma. Lélekben erősek voltunk, de testben gyengécskék. Emlékeztek-e, barátaim, mi volt a mi vitaminunk? Bekötött szemmel haraptuk az óriás vöröshagymákat, mint az aranyalmát. Szép volt a tavasz, mi is igyekeztünk, hogy szépek legyünk. A lányok segítettek, vasalták, foltozták szerény kis ruháinkat, fölvarrták ingünkre a gombot. Emlékeztek, milyen boldogan készültünk az Ünnepre és a szerelemre?

Szívemhez anyám közelít…

I.

A Laci nagyon jó gyerek volt. Mikor pólyás volt, akkor is igen jó kisgyerek volt. Megfürösztöttem, és egész délután, míg elvégeztem a munkámat, elaludt. Ha fölébredt is, csak olyan csendes volt, a kezeit nézegette.

Volt neki egy szürke lova, vettük neki búcsúba. Aztán beleállította a sárba, aztán akkor rávágott egy nagy kalapáccsal. Négyfelé ment a szürke ló. – Kicsináltad? – Azt mondta: – Megcsiájjom! – Hát, mondom, megcsináltad! mert kétfelé ment a ló, így, amint ráütött.

Mesélni szoktam sokat. Meg rajzolni. Mert én tudtam rajzolni, jól rajzoltam is. Aztán, hogy lovat rajzoljak neki. Arrul aztán ő is lerajzolta a lovat, és aztán akkor mindig a lovakat rajzolta. Rajzolgatott, festegetett. Festett is képeket, otthun vannak még, amiket festett… A kollégiumban festette. De jók ám! Szépek a képek. A Somlót festette le, a szüreti mulatságot… Ezt is örvendte, ezt a rajzolást, festést.

Pápán volt a kollégiumban, amikor már kezdett verseket írni. A csőszi réten gyűjtöttünk szénát, és akkor mondta, hogy anya, én költő leszek ám! Á, mondom, dehogy lesz költő, hogyan lennél költő? De ő: – Én az akarok lenni! – És… hát sikerült is neki.

Az igen jó volt benne, hogy mindig a szegény nép mellett volt, és maga is olyan szerény volt, hogy ha vettünk neki ruhát, nem akarta fölvenni. Hogy őneki jól van ez is.

Sok jó tulajdonsága van neki. Szereti a munkát is, az állatokat igen szereti, a lovakat. Volt egy ménünk, de befogta volna maga azt a mént, pedig olyan goromba volt… és még arra is vállalkozott. De én nem engedtem neki.

Olyan eleven volt, hogy ez mindennek ment. Fölmászott a körtefára, hogy ostornyelet vág, mert olyan karjai voltak, hogy csak mászott. A padlásra is fölment egy rúdon, mert nyitva volt a padlás, és aztán odatett egy rúdot, és azon ment föl. Mink meg jajgattunk, sikongattunk, hogy leesik, leesik! De ez csak fölmászott.

Maga csinálta a korcsolyákot, és ott korcsolyázott egész nap. Nemigen volt benn a lakásban. Mindig a Somlóra akart menni. Nem is volt fölöltözve, és el akart menni a kocsi után. Én meg futottam utána, hogy mi lesz ezzel a gyerekkel, ha a kocsit se éri el, megfagy az útban. Futottam utána, a földeken átment, a téli fagy amint fölengedett, az a nagy sár a cipőjén, hát nem tudta húzni, meg én is éppen úgy jártam. Alig tudtam elérni, de azért valahogyan az ujjammal meg tudtam csípnyi, hogy vissza tudtam húznyi. Aztán bevittem. Csak egy ingben volt meg egy kis mellény rajta, pótincán volt, csak olyan kis vékony ruhában volt, nem volt rajta kabát se, megfázott volna nagyon, ha elmegy…

II.

Nehéz meghatároznom pontosan ezeket az első emlékeket. Talán a téli időkből valók, amikor a család kényszerül bent a lakásban élni, általában. Anyám ilyenkor nemcsak a házi dolgokat végezte, hanem velünk is, kicsinyekkel, foglalkozott. Oktatott bennünket, játékokat csinált, néha játszott is velünk, énekelt, mesélt.

A téli időre esik karácsony is. Előtte napokban már megmintázta tésztából a szarvasokat, borsszemet nyomott szemüknek, és ezek is a fán voltak. A nálunk még élő regölésben is szerepel a Csodafiú Szarvas. Talán ilyen módon, ilyen hagyományszerűen kerülhetett a karácsonyfára, ugyanis másnap reggel már regöltek nálunk.

Húsvétkor ő festette a piros tojást. Ő tudta festeni, tudta a módját, hogy kell, sőt a cifráját is tudta. Az nagy öröm volt nálunk, a húsvét.

Mostanában egyre inkább úgy jelentkezik anyám emlékezetemben, mint aki mindig szalad. Emlékszem, ahogy a vadcseresznyefák alatt elszalad és ahogy a levelek súrlódnak a kapától. Látom, ahogy kapával a vállán fut ki az udvarból, és valóban ilyen is volt. A mezőről szaladt haza főzni, az állatetetés is futtában történt. Jó munkás és gyors munkás volt, mindenben. És ha néha hazamegyek: a sietséget most is látom rajta. Ha valahova megy, akkor nagyon-nagyon iparkodik.

Örököltem egy kis palatáblát, és egész picigyerek koromban mindig unszoltam anyámat, hogy rajzoljon nekem. A legfontosabb munka közben is arra kértem, hogy rajzoljon, és amit tudott, azt rajzolt nekem – de főleg lovakat rajzolt. Azt szerettem, ha rajzol nekem, és tőle tanultam meg rajzolni is, illetve hát azt a rajzszeretetet.

Nagyon nehezen szoktam meg az iskolában. Elég vadóc voltam, mert a falun kívül laktunk mi, és én sokszor egyedül voltam és csatangoltam a határban. Magam elszórakoztam. És négy fal közé zárva már kora ősszel, az nehéz volt nekem. Nehéz volt elviselnem. De a tömeget is nehéz volt elviselnem. Emlékszem, hogy anyám varrta a tarisznyámat, s azzal mentem iskolába. Ez az egy, ami mondhatom, hogy segített, vagy velem volt akkor, ami… amihez ragaszkodtam, illetve úgy biztatott is.

Anyám eleget foglalkozott velünk, és mindig azt mondotta, hogy ő milyen jó tanuló volt, és akkor hogy tanulták az ábécét, hogy mutogatták. Ugyanis mikor mi iskolába jártunk, még a betűket mutattuk. Az i betűhöz odatettük a szánkhoz a mutatóujjunkat, a gö betűt amikor tanultuk, a torkunkra nyomtuk az ujjunkat. Mikor az en betűt tanultuk, akkor a fülünknél köröztünk az ujjunkkal. Azt hiszem, az volt a szúnyogdongás: nnnn. Hát ez elég régen volt.

Az első világháború előtt volt még ez, mikor ő kislány volt. Szerinte ő szokta ünnepségeken szavalni a verseket. Valamennyire emlékezett. Hogy ő nagyon szerette a verseket és a versekből nagyon sokat tanult, az már kitudódott elég korán, még gyerekkoromban, kisgyerek koromban, mert idézni szokott versekből. „Aki szorgalmas, az ilyen…” „Aki szorgalmas, az több ember lesz… emberségben több lesz…” Azt hiszem, Czuczor Gergelynek van egy ilyen verse, és abból szokott fejünkre olvasni.

Az ő családjukból – öten voltak testvérek – egy, csak egyetlen lánynak sikerült tanulnia, ő is abbahagyta. Ő nagyon szeretett volna iskolába járni. De közbejött a háború, és hát nem lehetett. Nagyon szükség volt a munkáskézre otthon. Mindig sajnálta, hogy nem tanulhatott tovább, azonban elhatározta, hogy minket gyerekeket taníttatnak.

Egy szép napon, nyáron, mikor kapáltunk, beszélgettünk. Ő azt mondta, hogy tanulni kéne a gyerekeknek. Apám azt mondta, hogy nem kell tanulni, mert az sok pénzbe kerül. És emlékszem, hogy anyám eldobta a kapát, hazaszaladt, felöltözött és elment Nyárádra a nagymamához, hogy költözzön be Pápára – rokonunknak volt egy kiadó egyszoba-konyhás lakása –, és oda vegye a gyerekeket, de nemcsak minket, hanem még a többi testvér gyerekeit is. Kilencen voltunk akkor unokák, öten mentünk iskolába. Ez nagyon nagy szó volt; pénz nemigen volt, a termény olcsó volt. Anyám eldobta a kapát, elszaladt haza, felöltözött, ment Nyárádra, tizenöt kilométert futott még, és megbeszélte nagymamával, mit tervelt ki. És így tudtunk tanulni. El is végeztem a középiskolát Pápán.

Mikor én megmondtam anyámnak, hogy költő leszek, akkor már én megjelenő költő voltam, tudniillik még festőnövendék koromban megjelentek verseim. És ősszel, ahogy a sarjút otthon gyűjtöttük, mondtam anyámnak, hogy most eldöntöttem már, hogy költő leszek, és ezentúl már nem a Képzőművészeti Főiskolára járok, hanem a Bölcsészkarra. Ő azt gondolta, hogy a költőnek nem is kell tanulni, azok csak úgy teremnek, mint Petőfi Sándor ugyebár, és ezek a költők szerencsétlen emberek, járják a világot, csavarognak, szegények, és elesnek a csatában. Hát ilyen sorsot nem kívánt nekem, noha ő nagyon szerette a verseket. De nem voltak büszkék rám, egyáltalán, abban az időben. Csak később. Mikor már könyvem, jelent meg, könyveim jelentek meg. Akkor már úgy kezdték tapasztalni, hogy hát nem minden költő egyforma, és hát nem mindenki lesz és lehet Petőfi Sándor, aki a csatában esik el, és úgy nem… nem aggódtak tovább értem.

Ha hazamegyek, néhány szóval elmondom, hogyan élünk. Egészségesek vagyunk… legtöbbször azt mondom. És… inkább hallgatok. Őt faggatom, mi van a faluban, és ő ezt nagyon szívesen elmondja. Egész nap tud beszélni, az élményeiről, a történtekről.

És nagy és jó tapasztalatom az, hogy a zaklatott, nagyon zaklatott élete után most már nyugodtabb, harmonikusabb ember lett. Azt hiszem, jókedvűnek született, jókedvre született, boldogságra született, és van, voltak adottságai, hogy örülni tudjon, vigadni tudjon, nevetni, kacagni. De nem ilyen volt az élete. Sok baj, betegség, elemi csapás olyan életet mért rá, sújtott rá, hogy nem volt boldog ember.

Nagyon nagy időközökben veszi az ember észre, hogy megöregedett az édesanyja. Én most se látom igazán öregnek, persze. Benne látom a régit is, a régi fiatalasszonyt, anyát. Néha egy mosolyában fölfedezem.

Életem, 1974

Utazom anyámhoz, zsebemben a szerkesztőség levele, kérnek, írjak önéletrajzot a karácsonyi számba. Most éppen eredetemhöz érkezem. Ahogy szoktam, körüljárom a rozoga házat, megszimatolok mindent. Megrugdosom, forgatom a sok lomot, nézegetem a kamragerendán a csorba és üres fecskefészket. Ilyen a ház is, anyám a faluban él, már védettebben. Fölmegyek a padlásra is, vizsgálom a korhadt koszorúgerendát, bírja-e még? Egyszer majd kifordulnak a sárfalak a tető alól, s lerogyik minden. Már leselkedik a természet a réseken át. Zöld huzat, az örökkévalóság lelke dúdol halkan. De most nem fáj semmi. Bölcsebb lettem? Kívül süt a szeptemberi szép nap. Irkával, tollal ülök a diófa alá.

Születésem napját nem tudom. Míg itthon éltem, július 14-ét mondtam, így tudtam anyámtól. Később anyakönyvi kivonat kellett, s ez ámulatomra 17-ét jegyezte. Papír szerint 1925. július 17-én születtem. Felsőiszkázon, Veszprém megyében. Születésemkor aratás volt, szent munka, éjszakák, nappalok egybeestek, az én dátumom pedig elveszhetett a sok tennivaló közt. Mégis, ha a Bastille-börtönt 14-én döntötték le, illett volna ezen a napon születnem. Anyám a kamrát, padlást sározta-sikálta az új gabonának. Hordta a magasba a nehéz agyagot, kínlódta magát át a gerendákon. Úgy elfáradt, hogy szerinte, a szüléshez nem maradt ereje. Vállam is igen széles volt, ezért jöttem nehezen világra. Sok vért vesztett, s ha nincs a jó bába néni, már akkor meghalunk. Kínjáért hálaképpen jó gyerek voltam, míg lábra nem álltam. Később annyira csintalan s féktelen, hogy naponta nevezett az isten ostorának. Bölcsős koromban csak egy Ihász Ilona nevű lánytól kellett félnünk: szájával titokban arcomra járt, szívta kékre, pirosra, még a foga nyomát is rajtam hagyta. Anyám szerint: szerelemből.

Anyámat, a 17 éves Vas Erzsébetet héjagyorsasággal ragadta magához apám, a 34 éves Nagy Béla. Mindkettő túlságosan érzékeny lévén, szinte naponta civakodtak. A korkülönbség, tán a kölcsönös féltékenység meg a gazdálkodás rossz menete is oka volt a veszekedésnek. A gazdasági válság előtt apám bankhitelre öt holdat vett a meglevő tízhez a dobrakerült Apponyi-földből. Később ezt a határrészt Bánom-tagnak nevezték. 1945-ig nem tudtunk törleszteni, még a kamatokat is gyötrelem árán fizetgettük. Te „szacsi”. Mérgében így nevezte apám anyámat. Szamarat akart mondani, de csacsivá szelídítette. Szitkai teteje ez volt: „A Krisztusát a pofádnak!” Teljes barna, szikár, sasorrú, mindig lapos hasú, jó ivó férfi volt, csak nagyritkán részeg. Jártában szikrázó sarkú, és mindig hirtelen természetű. Csak ritkán voltak kedvesek egymáshoz. Egyetlenegyszer láttam: egymás kezét fogva mennek haza a mezőről, míg én cirokhegedűvel követem őket. – A zsandárzsebkendő a hátulgombolósból kilátszó gyereking csücske. Zsandárzsebkendős koromból tünemény képeket jegyzek. Anyám kiscsikó csengő mellett félköröket ír egy vászoncsíkra, rajzol erre kést, villát keresztbe, s reszelőt, mozsarat, és kivarrja dísznek az edények alá. Lánykorában varrni és szabni tanult Pápán, ruháinkat is ő varrogatta. Karácsonyfára a szarvasokat ő mintázta tésztából, szemük helyére borsot nyomott. „Ír” nekem lovakat is egy örökölt palatáblára. Apám hólapátot farag nyírből, nyárból a nagy tél idején, 29-ben. Reggel a tetőn kellett kilépnünk, akkora hó esett. Látom apámat a hóförgetegben, a lepedőbe kötött szénát segíti neki húzni fehér Tisza kutyánk, egy erős és okos kuvaszkan, aki akkortájt lovam is. Később a csendőr a torkába döfött szuronnyal. Anyám egy lavór tiszta vizet tett elibe, abba köhögte a vért. Azon a télen indultam el ingben, mezítláb a kovácshoz. Farkasszőr is akkor görbült szemembe, sokáig pirosnak láttam a havat. A kéményben ördögök muzsikáltak. Egyszer reggeltől délig vak voltam, csak pünkösdirózsás köröket láttam, mert valami betegség (skarlát?) a szememre ment. De ülve a kutya mellett a külső ajtóban meggyógyultam hamar. Szobánkban egyik nyáron földmérnökök dolgoztak sokszínű tintával, nagy rajzasztalon. Kalapjuk mellett a fácánkakas ragyogó begyetolla. Nardai úrtól színes ceruzát kaptam. A főmérnök, nagyfejű úr, anyám után leskelődött. Belépve este az istállóba, éppen fejéskor így szólt sután, bután: Na, feji az urakat? Nem, csak a nagyságos asszonyokat, mondta anyám. Erre kifordult. Most odanézek, ahol valaha az istálló állt: zöld ágak bókolnak a jászol fölött. Szérünk, ami merő por volt keréktől, patától, ma szép zöld porond. Pár napja öcsém lekaszálta s ím, csodaként kikericsek nyílnak, akár a réten. Jelentik, hogy a szűzi vadság elfoglalta udvarunkat. Nem sajnálom, sőt, mintha boldogság cirógatna. Átkozott világ halt meg szemem előtt. Már itt ülök a kikericsek közt, süt a nap, ingem levetve, cipőmben ketyeg az órám.

Házunk szélső ház, a falutól kissé távol. Mondhatom még, hogy áll, de alig. Nem hozzuk helyre, csak fele a miénk, egyébként is előbb lebontani kéne. Távoli körben dombok, erdők, hegyek. Nyugaton a Ság és Kemenesalja, Keleten a Somló és a Bakony. Tíz esztendeig futkostam itt, utánozva embert, állatot, madarat. Fogamra véve a játékzabolát még büszke is voltam, hogy szám erejével hurcolom pajtásaimat. Ha már ló, legyen tüzes. Fészket raktam az öreg fákra, kőtojásokat költögettem. Egyik fáról a másikra a koronán egyetlen ágacska irgalmával is átlendültem. Éltem a félvad életet, nehezen törtem be az iskolában. A fegyelmet tán azért tűrtem, mert nagy volt bennem a kíváncsiság. A „mester” keze alatt nem tűntem ki a többi közül, csak szép- és helyesírásban meg rajzban. Vizsgakor a kanonok tőlem kérdezte: Mekkora hullámok voltak a genezáreti tavon? Mint az a háztető, mondtam. Nem, fiam, akkorák, hogy csaknem elborították a hajót, a Bibliát nem lehet kiforgatni. Vizsgára a mutatópálcát virágkoszorúval befontuk, ezzel álltam a térkép elé mutogatva: „E rab föld mind az én hazám”, s mondtam a verset. Iskolából sokszor kikért apám, például, ha a malacokat szoktattuk a községi kondához. Ilyenkor én futkostam a kanász helyett. Mikor a kiscsikó először ment anyjával a mezőre, én kísérgettem. A pásztorkodás kitöltötte egész nyaramat. Ősszel a délutánok is ezzel teltek a havasesőkig. Szép és kegyetlen sors volt a pásztorkodás. Hőben, hidegben, szélben, esőben mennem kellett. Egyszer a kiskutya elhurcolta egyik cipőmet, sokáig nem leltük. Mezítláb kellett járnom az őszi sarat és pocsétákat. A pásztorkodás külön iskola volt. Óra nélkül is megmondtuk az időt, megismertük a füveket, virágokat, játszottuk az ősi játékokat: medvézést, hatludazást, kurtázást meg a zsiványozást. Simi vezérnek neveztek el. Kígyófejű ostort fontunk s kötöttünk parittyát. Az ostorokra fölakasztottuk egymást, játszásibul. Kegyetlenül birkóztunk. Átestünk sok-sok próbán. Olyanon is, hogy összekötöttük madzaggal fütyülőnket, egymással szembe ülve hátrálni kezdtünk, hogy ki húzza el a másikat, kié az erősebb. Megtudtam ott, miből lesz a gyerek. Ráz a nevetés, mert látom: a kiszáradt s kerek kenderáztatóban (mocsolában) körben ülnek a kölkök s rázzák tüzes áhítattal kakasukat, akár a majmok. Egy reggel a rét mellett apró paprikát leltem, búbját levágtam, s keletkezett egy lyukacska. Annyira izgatott, hogy megtörtént velem a baj, billémet hirtelen égetni kezdte. Egész nap jajgatva szaladgáltam s hűtőztem vízben. Ősszel a marhákat összeeresztettük, akkor a rétség közös volt. Míg sütöttük a kukoricát, krumplit, az állatok csatangoltak, viaskodtak. Ilyenkor csúszott le a jószág szarváról a tülök. Egyszer az én Füge tehenem is véres kiflit vitt haza a fején. A réten végig folyt egy patak, a Hunyor. Egyetlen hal volt benne, egy kis aranyhal, én fogtam ki a kezemmel. Hóolvadáskor a patak elöntötte a rétet, s ha megfagyott, hosszú jégpályát csinált. Ott az egyik húshagyókeddet elkorcsolyáztam. A korcsolyát magunk ekecsöltük, háromélű hasábfát az egyik élén megvasaltunk. Térdünk közt szöges bottal előre löktük magunkat, ahogy a Brueghel-képeken látható. Szél ha fújt, keresztbe vettük hónunk alatt a botot, s kabátunkat ráfeszítve vitorláztunk. Pár szót a forrásról is. A völgy tövéből gyöngyözött fel, kávátlan kis kútnak látszott, moha- és nefelejcsgyűrűben. Hasra fekve ittam belőle. Legutóbb 1935 augusztusában, mikor végzetesen nagy láz jött rám a réten.

Most északra ülök, vadkörtefám alá, az akácosszélre. Egyenes a törzse, de közelről látni, háromszor megcsavarta az északi szél. Ezt a fát én neveltem, először más helyen. Onnan elcsórta egyik pajtásom, úgy kellett visszalopnom titokban. Akkor ültettem ide. Tán életemet is jelképezi. A láz, majd hideglelés ott lepett meg a réten őrizés közben. Délben már nem ettem, a mákgubós zsákra dőltem és félrebeszéltem. Bal lábam is nagyon fájt. Csak napok múlva hívtak orvost. Ő megvádolt, hogy zöld almát ettem. Izzasztást ajánlott, vasbort írt receptre. Tíz napig izzasztott anyám, vizet nem adtak. Csak ritkán voltam észnél a láztól. A pápai doktorok levágták volna a lábam. Rokonunk, aki ott lakott, autót szerzett. Pest felé egy csárdánál apám hozott egy hideg fröccsöt, különben meghaltam volna. Verebély-klinika, éjszaka, főzik a műszereket. Lekötnek, éteres kosár alatt számoltatnak. Reggel fölébredve tapasztalom, hogy megvan a lábam. Szomszédom tán egyetemista, faggat s leírja a tőlem hallott furcsa szavakat. Apám belopakodik: Nem fáj a bábó? (a láb). Elmondja, csontvelőgyulladás volt, hogy erős a szívem, ezért bírtam ilyen sokáig, hogy ebbe egy bivaly is beledöglött volna a professzor szerint. Lábadozva, a vízcsaphoz ültem, csodáltam, sokáig ott pancsoltam, míg nem szóltak rám. Másik szomszédom, egy rabbi, többször megkínált rákszemcukorral. Otthonról kötözésre járva láttam a csöglei bolond családot. Házuk falára udvar felől tükröket ragasztottak sárral: páváskodtak bennük, szülők, gyerekek toprongyosan. Szeptember végén már iskolába jártam. Októberben már szaladgáltam. November végén elsápadtam újra. Este a ló faránál elszédültem. Csak decemberben, a hóesésben nyargalt velem a kehes ló az állomásra. Pesten megvéstek újra, tán az idegeket is elmetélték. Csak behajtani tudtam a lábam, kifeszíteni nem. Madzagot kötöttem lábfejemre, rángattam, hogy helyrehozzam. A doktor azt mondta: kár. Azóta járok járógéppel. Aztán jöttek a csavarások felnőtt koromban, bensőmben is. A vadkörtefa erős és bőven terem, bár hármat csavart rajta a szél.

Magam hasonlítottam a fához, felületes írói fogás. Ha van érzelmi élete, emlékezete (amit a tudomány is tulajdonít már a növényeknek) akkor is nagyon különbözünk. Ő százszorta jobban bírja a rosszat, szép arany-zöld vitéz. Láthatólag semmi kényesség benne. Tekintve érzékeimet, melyek annyiszor vertek meg csömörrel, hasonlítok a lóhoz inkább. Kényességemmel sokszor megbántottam szüleimet. Nemcsak az eleven, de a feketére sütött vér is iszonyatot keltett bennem. Kezdetben a sárga színt se tűrhettem, különösen a nyers tojásét. Túrós rétes ha tojástól sárgállt, nem ettem. A virágvasárnapra szánt gácsér tollát sapkámba tűzve, megbüdösödtek ujjaim. Akkor találtam ki az első verset: Réce, réce, kanréce / nem köll nekem ebédre! Fújtuk ezt két leánytestvéremmel harsogva, anyánk bánatára. Szüleim a két lányt lefogva erőszakosan tömték levessel. A tésztametélt kilökkent állacskájukra szakállnak. Én az asztal alatt kibújva, elszaladtam. De a verés elől nem szökhettem. Megesküdtem, soha ilyen húst nem eszem. Megkíséreltem ugyan többször, még a mája is kifordult a számból. S történt az is, hogy a két lány tyúkszarral kente meg orromat, mikor aludtam a favágítón egy rönkön. Hetekig vertem és üldöztem őket. Azóta a csirke bőrét nem eszem. E fölsorolások úgy hatnak tán, mintha kánaáni bőségben válogathattam volna, attól kergültem el így. Általános ételünk a krumpli, káposzta, bab, savanyú répa, kukoricaféleségek. Anyám a tejben főtt kukoricagombócot így nevezte: aranygombóc ezüst lével. Ezt nagyon szerettem, iskolába is hordtam hidegen. Tulajdonképpen nem is a húst, hanem a szart és a bomlást utáltam. A csúnya élmények után képzeletem megrontotta a legtisztább ételt is előttem. Kényességemet heccből vagy fogadásból van erőm legyűrni olykor. 1947 nyarán, mikor a képzőművész-kollégiumot szerveztük, Cseh Miki sajtot szerzett, de az halom gríznek hatott, nyüzsgött a nyüvektől. Mosolyogva megettem. Sokkal később Juhászéknál vendégségben, Erzsike titkolt előttem egy vézna kis kacsát, kis hattyúnak nevezte, de fűszerrel kitömve, borral, konyakkal megöntözve sütötte meg. Emlékezetem óta ez az egyetlen kacsa, amit elviseltem. Egyéb kényességem: férfiak csókját nehezen tűröm. Apám ezt korán megtudta, utána csak kézfogással üdvözöltük egymást. Kényesen titkoltam szerelmeimet. Fölháborodtam, ha szeretőm nevét rám olvasták. A regölő legényeket szétdöncöltem, mikor nagy zengéssel regöltek Babusnak. Más ügyekben, ha megundorodtam valamitől, azt nem etették meg velem újra. Búcsúznom kell vadkörtefámtól, kikericset szakítok irkámba, csípek néhány szőlőszemet a megdőlt lugasról, búcsúzom a háztól, anyámtól. Készülök Lengyelországba. Kedves falubelim, aki régóta pesti lakos, rangos tisztviselő, ül a volánnál, mellette felesége. Elhagyjuk a muzsikától zengő falut, a búcsúi mulatozást. Irány: Budapest. A hölgy egy föladatlan képeslappal a bentrekedt iszkázi legyeket űzi a robogó kocsiból.

Ritkán mukkanok meg az autóban, tűnődöm, hogyan folytassam tovább. Különös emlékemberekről írok fejben, hogy megérkezve papírra vessem. Az első különös ember: koma bácsink, Bak Sándor, aki az iszkázi legelőkön együtt volt bojtár Savanyóval, az utolsó magyar betyárral. Összevesztek egy botnak való bangitafa miatt a Besenyő-erdőn. Tavalyig hittem, hogy a bangita nincs. A szigligeti parkban rátaláltam, tábla jelöli. Koma bácsi elmondta, milyen volt régen az iszkázi búcsú: Zalából, Tolnából, Baranyából jöttek az ihászok, a szamaras kordéban a kishordón úgy ültek, mint a szobor. És mindig történt halál. Festett famadarak még vannak a faluban, ezeket pásztorok faragták a veszprémi, váci börtönökben. Koma bácsi maga varrta csizmáit, maga-tímárkodta kecskebőrből. S lilára festette bodzalével. Írni nem tudott, én tanítottam olvasni újságból. Az sz-et szinek ejtette, így: Szitalin. Táncoló babákat faragott, meg sokféle játékszerkezetet. Az ő nyomán járva kezdtem csinálni rajzológépet. Nem sikerült. (Pár éve rányitok fiamra: mit ekecsölsz te? Egy precíz rajzológépet! Elsápadtam. Ilyen a gének hatalma.) Korán kezdtem lesni a mestereket. Harsányi bácsi oly ékes vasalást rakott a szekérre, hogy ma egy fürgetőt, rakoncát, sasókát drágán lehetne eladni, még rozsdásan is. Berta bácsi a bognár, apám katonatársa, nemcsak mesterségével bűvölt, de humorával, remek utánzó és színészi készséggel is. Rokonságából anyai ágon származik Hofi Géza. A Bibliából jött elő Kecskédi Miklós, nagy hajasan, szakállasan, akár egy Sámson. A keresztfánál szokott imádkozni, közben káromkodott a gyerekre. A piacon eladott disznókat egymaga rakta vagonba. Ignác, a félnótás, maga-költötte litániákkal járta a házakat. Mért nem nősülsz meg, Ignác? Mert a patronokat kányákra sütöttem, nem maradt a galambokra. Ignác, visz a víz! Így csúfoltuk. Később a megáradt Marcalba fulladt. Kiskamondi Jóska, „vándor tanyai”, majd „nemzeti költő”, szalagos bottal járt s kokárdával. A hátán kis szekrényben versei, nyomtatva a pápai kollégium nyomdájában. Anyám ronda embernek nevezte. Szivárványkor megrúgta mászó kisöcsémet, a későbbi Ágh István költőt. Öcsém az öreg bakancsán a csigaszöget piszkálgatta, így megzavarta őt ihletében. Ács Jóska a legszelídebb s legerősebb legény volt, sokáig magányos. Szerette a gyerekeket, de főzni nem szeretett. Meglestem, ahogy tükörben kanállal eszi a zsírt. Tőle hallottam a legszebb tündérmeséket. Jakab Feri szép, tündércsontú legény, ha tehette, mindig hegedült. Kölcsön adta a hangszert, hogy én is megtanuljak. Cincogtam a tébés Kis Piroskának a napon. Elvetemült a vonója is. Szégyellve visszaadtam. Írtam a Mogyoróssy hangszergyárnak: Tisztelt Mogyoróssy úr, küldjön nekem egy hegedű-árjegyzéket. Küldtek. Néztem áhítattal s reménytelenül a hegedűket. Akkorra már Piroska meghalt.

Varsó. Ülök az Európa Hotelben. Hogy ide is elkerültem, abban anyám is részes. Anyám egy délután eldobta a kapát, mondván, kezébe veszi a gyerekei sorsát. Ha már földünk s mindenünk a Banké, a jövőnk ne legyen azé. Elnyargalt 15 kilométert Nyárádra nagyanyánkhoz, rászedte, költözzön Pápára, hogy ott unokái, mind az öt ágon polgáriba járhassanak. Így került két nővérem oda, a nyárádi gyerekek, s majd én is. Két évig magántanuló voltam. Kicsi és vizes szobában laktunk, egymás hegyén-hátán, s gondviselőnk a nagymama lett. Szép és jó, egyenes járású, korán hadiözvegy, takarékos és takaros asszony. Jó nagymamának neveztem. Ellentétben apám anyjával, aki rossz nagymama volt. Anyámnak mindig parancsolt, ő maga nem dolgozott, nem segített. Szüntelen dézsmált bennünket. Diót, almát, gabonát, zsákot, szakajtót, kanalat, s ki tudja, mit még, hurcolt el másik szülötteihez. Sőt, okmányokat is, hogy kétszer kelljen fizetnünk a másikoknak. Öntözve virágait, ezt mondogatta: Ki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Hálából nagy sárga hernyót dobtam ölébe, amikor imádkozott. Becsalt a kamrába, meg akart ölni. Jártában az udvaron bolhák táncoltak körötte, ha sütött a nap, ámultuk anyámmal. „Én güngöllős (pendelyes) korom óta énekes madár vagyok.” Valóban, szépen énekelt, balladát is. A Molnár Annát, Fehér Lászlót először tőle hallottam. Igazán a rossz nem is ő volt, hanem az érelmeszesedés a fejében. Két évig csak cukros boron élt, a palacsintát falhoz vágta. Meghalt 86 éves korában, béke poraira. Jó nagyanyánk Pápán hét unokáját gyámolította, közben dolgozni is eljárt. Míg iskolában voltunk, nem fűtött, rokkázott a hidegben. Forgója így hűlt meg egyszer szörnyen. Kínjában baltafokával ütötte tompora csontját. Káposztát nagy fazékkal szokott főzni, három napig is ettük. Szűz krumplileves, krumplikása, zsírtalan kaszakőpogácsa, cicege sokszor járt asztalunkra. Kezdetben szorgalmas voltam, jelesen végeztem a polgárit. Érdekelt a képzőművészet, költészet is, de festő akartam lenni. Már akkor Heine verseit környékeztem, próbáltam fordítani. 1941 őszén a református kollégium kereskedelmi iskolájába iratkoztam, nem a gimnáziumba, mert négy év latinját kellett volna nyáron megtanulnom. Magyar tanárom Szathmáry Lajos, a vásárhelyi Cseresnyés kollégium szervezője. A. Tóth Sándorhoz jártam különrajzra. Látogattam a Képző Társulatot, de verseimet nem mutattam. Barátom, Lengyel Pista Komáromból jött iskolánkba, ő hozta a szlovákiai progresszív mozgalom hírét. Szerettük József Attilát, piros nyakkendőt viseltünk. Veres Pétert a kollégiumban láttam először, a fiatalok tudathasadásáról beszélt nagyon soványan. Kíváncsi voltam Zilahy Lajosra is, mert ő szerkesztette a Hidat, ahol először olvastam József Attilát, a Bécsben írt szabadverseket. Elegánsan, zsebretett kézzel a „kitűnőek iskolájáról” s lebombázott házáról beszélt a Jókai moziban. Két fogoly című regényéhez is hozzányúltam, olvasgattam, de Dosztojevszkij ereje elrángatott onnan. A Don-kanyarnál 14-en vesztek apró falumból. Egy kis vacak orosz szótárból szemelgettem a furcsa szavakat. Lógva az iskolából festeni jártam a város szélére. Forró szélben hullámzott a rozs. Hanyatt fekve a réten, a felhőket néztem, akkor lépett fejemen át egy szép cigánylány. Lengyel tisztizubbonyban jártam iskolába. Egyik unokabátyám, aki a román királyi gárdából szökött át, szerezte a befogadott lengyelektől. Három erdélyi unokatestvérem jött át, a legfiatalabb huszárként, lovastul. Civilben címfestő, nagyon vártam, mert képeket is festett. Megtanított a vászon alapozására. A nyarakat otthon töltve, tettem, amit kellett, ing nélkül jártam hőben, hűvösben. Cipó arcom elkeskenyült már, felsőkarom szörnyen megvaskosult. (Most a Baczynski-emléktáblához megyünk tisztelegni. A fiatal költőt német mesterlövészek megölték a varsói fölkeléskor, negyvennégy augusztusában.) Az utolsó háborús őszön késve nyílt az iskola, s bezárták hamar. Tamás Laci jóismerősöm Sopronkőhidára került egy merényletért. Szomorkodva otthon „röpcédulát” leltem az út menti fűben. Nem tudtam jól elolvasni az ákombák betűket. Tudtam, ki írta: Csonka bácsi, a lakatos. Hatalmas tél jött, istállónkban festettem képet, hóban menekvő katonáinkat. Anyám testvérbátyja is ilyen volt a fogatosoknál. Könnyezve beállított hozzánk egy pillanatra. Egész télen szóltak az ágyúk a Balatonnál. Németek hajtottak egy sereg csődört, azaz már herélteket, mert lábuk föl az ágyékig csupa vér volt. Hirtelen jött a tavasz, s vele a front is. Gyújtóbombáktól leégett az egyik sora a falunak. Mivel házunk távol állt, nem riadtam meg úgy, mint a falubeliek, akik a mezőre futottak. Lángoló istállókból menekítettem az állatokat. Tudtom nélkül apám is így tett, a másik végen. Kormosan, megperzselten találkoztunk össze. Harmadnap reggel egy szovjet tiszt maga mellé intett a dzsippre. Kérte, mutogassam neki a vidéket. Mentünk a Somló iránt. Angolul beszélgettünk. Láttam a hegy tövéből, hogy újra lángol a falunk. Mondtam, haza kell mennem, hazavitt. A halottakat szekrényben temettük el. Napokig daraboltuk s földeltük az állati hullát. Miután eldobáltam a hátramaradt gránátokat, mákot vetettünk anyámmal, s mondtam béke van, elmegyek iskolába. Indultam Pápára, jármű nem akadt, gyalogoltam 25 kilométert. Kevesen voltunk az osztályban, s lehetett dohányozni. A diákbizottságban, sürgetve az iskolareformot, javasoltuk az érettségi eltörlését. A koplalástól meg az érettségitől igen lefogyva ballagtam haza. Esztendeig otthon maradtam. Marasztalt a szerelem is, nemcsak az anyagi képtelenség. Ősszel szépen összefért bennem az az esti tej meg az esti bor. 46 január elsején láttam a „szellemeket”. Estefelé a faluba menet, amit gondoltam, eleven képpé vált a térben. Például: elegáns férfiak csíkos meg pepita ruhában sétáltak szembe velem. Miután öklöm tapasztalta csak a levegőt, megnyugodtam. Koccintva újra barátaimmal, villámlott s dörgött az ég, majd zuhogott édes meleg eső. Akkor éjjel anyám és nővéreim többször nyitottak rám: nem téptek-e szét az ördögök. Szanyi Ernő jó barátommal elhatároztuk: csinálunk egy kerekes szerkezetet, avval megyünk Pestre a műúton. De az inflációban pálinkát főztünk inkább. Még tavasszal rászedtem apámat, fedeztessünk megmaradt csikónkkal, aki mén volt, s megizmosodott. Betörtem, magamhoz kezesítettem ezt az „államilag engedélyezett magánmént”. Esztendőre így lett a környék csupa csikónyerítés. Negyvenhat őszén grafikusnak mentem az Iparművészeti Főiskolára. Pesti lakásom nem lévén, kóborolni kezdtem, így akadtam rá egy alakuló népikollégiumra, a Damjanich utcában. Kevesen voltak, B. Nagy László (még B nélkül) ügyködött velük. Pokróctalan, sodronyos vaságyon háltunk egy tetőtlen házban. Sokasodtak a tagok, új helyre költöztünk, a nagyobb, de éppúgy romos Bethesda-szanatóriumba. Én írtam ki a kapura: Dózsa György Népikollégium. Már barátom, Szanyi Ernő is velünk volt. Építkeztünk, gyűléseztünk, éheztünk, de öntudattal énekeltük: „Holnapra megforgatjuk az egész világot.” A Győffybe hetenként jártunk előadásra, kiváló emberek tartották. A kollégiumok majálisán a fáradt Erdei Ferencet gyerekkocsiban csicsijgattuk hajnal felé. Ezen a napon hagytam el a főiskolát. Csak később búcsúztam Borsos Miklóstól, aki alakrajzra tanított. Ősszel átmentem a képzőművészetire festőnek, Kmetty mesterhez. Létrehoztuk ekkorra a képzőművész kollégiumot. Segített Dési Huberné és Beck Judit. Karácsonyra megjelent hét versem az akkori Valóságban. A tiszteletdíjból öcsémnek vettem télikabátot. Félévkor 25 forint tandíjat kellett volna fizetnem. Inkább nem jártam a főiskolára. Inkább a kollégium műtermében rajzoltam a 16 éves fagylaltos Erzsike aktját. Kmetty papa üzent, menjek vissza, kifizette helyettem a tandíjat. Meghatódtam és illendőségből hónapokig jártam a keze alá. Áprilisban kiültem a fénybe verset írni. Sokat olvastam, Komor András könyvtárát mi örököltük. Én kaptam a kollégium ösztöndíját, havi száz forintot. Tépelődtem sokáig s döntöttem, inkább verset írok elszántan, a festészethez majd visszatérek. Veres Péter, mint honvédelmi miniszter, elküldte értem kocsiját. Egyik tisztjének, aki gróf volt nemrég, így szólt: Hozzanak sört a fiúnak! Elmondta, hogy tehetségesnek tart, s költő lehetek, ha nem leszek eklektikus. Meghatódva gondolok rá. Víg Rudolf kérésére fordítottam kottára a szomszéd népek dalait. A szerb népdalok miatt hamarosan följelentettek. Indulót írtam az építőknek: Dúld szét a bánat sűrű sátrát / hajlítsd vigalom a fákat! Csasztuskákat is írtam. Juhásszal, Kormossal, Darázzsal, Kuczkával, Tóth Gyulával már megismerkedtem. Verseinket Hantai Simon rézbe karcolta és illusztrálta. Nyomtatott is belőle néhány példányt. Csokonait végigolvastam többször, Juhásznak is ajánlottam. Esküszerűen elhatároztuk: új költészetet teremtünk, nyelvileg is újat. De időm az kevés volt, sokfelé szakogattam. Például én vezettem a kollégiumban a szociográfiai csoportot. Jártunk vidékre, sárban, esőben, faggattuk az embereket s rajzoltuk őket. Majd elhatároztam, hogy ezt a munkát csak Pesten végezzük. Vértes Györggyel, a Fórum főszerkesztőjével megbeszéltük, tanulmányt írunk a prostitúcióról. Örömmel vette, hogy rajzokat is adunk hozzá. Jártunk a lányokhoz, a költségeket géhásunk fedezte külön keretből. Letarhálta a burzsujokat: „Fizessenek a gazdagok!” Én Rendőr Erzsihez, szép parasztlányhoz jártam. Igazi nevét eltitkolta, vőlegénye volt, kelengyére gyűjtött. A fiúk nagy képeket festettek s kirakták a kollégiumban. Felsőbb szerveink meglátogatva bennünket, ünnepélyes haraggal betiltották a munkát, a nagy tanulmányt. Megbetegedésről csak egyről tudok. S barátom, a szobrász, éppen engem faragott márványba (sírköveket loptunk teherautóval a Kerepesiből), mikor érezte, hogy jelentkezik a baj. Tripp-trapp indulót írtam neki. Juhásszal többször találkoztam. Ősszel beiratkoztunk bölcsésznek, magyar irodalom-szociológia-filozófia szakra. Így kerültünk a József Attila kollégiumba. Itt már toborozták az ösztöndíjasokat a Szovjetunióba. Volt egy rubrika, mi akar lenni? Költő. – ezt írtuk be. Feri szerint szép kis ráncos csizmában ülünk majd a Puskin-szobor tövében. Révai állítólag dühöngött a merész beírástól, hogy költők akarunk lenni. Pár évre rá, ő adott Ferinek Kossuth-díjat. Simon Pista a hadifogságból hamarosan közénk került, nagy karimás kalapot viselt, szelíden fenyegetőzött, hogy lepipál minket is. Az egyetemen a Csokonai-előadáson elaludtam. Waldapfel professzor fölrázatott: „Az én poézisom természeté”-ről beszélünk! Ijedelmemben mondani kezdtem: „Mások siralmas énekekkel / Bőgettessék az oboát / És holmi gyásztrenódiát / Ríkassanak jajos versekkel”. Alhat tovább, kolléga, mondta. Meguntam a kollégiumot, oktalan fegyelemmé csontosult. Ferivel albérletet keresve egész nap áztunk az őszben, s hiába. Este bejelentette, feleségül veszi Szeverényi Erzsikét. Úgy lett. Megáldottam őket a vonaton. Utaztak Meggyesegyházára. Nagyon hiányoztak, elárvultam, visszafogadtak a Dési-Huberbe kegyeletből, de csak mint albérlőt. A padlásszobában laktam. A félévi vizsgák után átmentem orosz szakra. Jeszenyint szerettem volna fordítani. Csoportban tanultunk egy szép orosz asszony, Ludmilla vezetésével. El kellett érnem a többieket, akik szeptemberben kezdtek. Márciusban már orosz verset írtam, persze rosszat. Elbúcsúztam Ludmillától. 1949 könyvnapjára jelent meg első kötetem, hevenyészett összeállítás, mutatja ferde nézetemet is a költészetről. A könyvnapon Károlyi Mihállyal, Lukács Györggyel, Déryvel, Vas Istvánnal megismerkedtem. Ugyanakkor Füst Milánnal is, aki bemutatkozásakor erősen megcsípte karomon a bőrt: „Majd megtudod, mi a költészet!” Megtudtam. Nyáron a Rózsadombon kaptunk egy lakást hárman: Juhász, Kormos meg én. Kormos átadta részét másnak, ez a más valaki is idegennek. Hármas társbérletben éltünk, én a cselédszobában, mivel egyedül voltam. Kísérleteztem a fordítással. Nagy hőségben, augusztusban egy hentesüzlet előtt megundorodtam. Eszembe jutott apám, aki az első háborúban a karácsonyfára aggatott lóhústól kapott csömört. Nemsokára Nagy Lajoséknál Lukács Györgyöt láttam: nagy darab húsokat vett magába. Csodáltam gusztusát. Bicsérdista voltam, csak pár hétig ugyan, mert Szófiába utaztam, s kerülnöm kellett a föltűnést. Ide tartozik még: megkért a Honvédelmi Minisztérium, írjak indulót az utászoknak. Hárosligetről dzsipp jött értem, s hogy legyen élményem is: motorcsónakkal jártuk a Dunát, gránátokat dobáltak, s a víz csupa vér lett. Kapkodták a halakat a zsákba. Az indulót nem tudtam megírni. – Befejeződött szép és könnyelmű ifjúságom. A folytatást, ami nehezebb, majd otthon írom, ha úgy akarja a repülőgép is.

Mikor Lengyelországból Rózewicz, Bulgáriából Nevena Sztefanova jött hozzánk írói ösztöndíjjal, akkor utaztam Szófiába, 49 őszén. Föladatom volt, hogy a nyelvet megtanulva fordítsam a bolgár költészetet. Szerencsémre, háziasszonyom, Zsána Nikolova, az irodalom tanára, először a népköltészethez vezetett, mondván, hogy Goethe csak a szerbeket fedezte föl. Bolgárul a népköltészetből tanultam, bolgárok mondják, hogy kicsit archaikusan beszélek. Fordítani kezdtem a balladákat, s rájöttem, kell ehhez a megfelelő nyelv is. Átolvastam a magyar népköltészetet. Esztendeig dolgoztam. Fordításaim kiadását két évig halogatták. A minisztérium azzal okolta, támogatom a „narodnyik szemléletet”. Nem keseregtem sokáig, Marija Ucskovát szerettem. Kisebb megszakításokkal másfél évet töltöttem Bulgáriában. 1951 őszén lakást kaptam a Szabadsághegyen. Leszakadt a hó, sokat fáztam, mivel először kályhám hiányzott, majd a tüzelő. Elutaztam a Mátrába, kiírtam az ajtóra: Nem vagyok itthon. Visszatérve látom, kiraboltak, ágyneműm, ruháim, bőröndömben tartogatott verseim, jegyzeteim hiányzanak. Átadtam a lakást ingyen egy sokgyerekes földimnek, én pedig albérlő lettem. Már Bulgáriában keveset írtam, ez itthon hatott vissza, teljesen leszegényedtem. Hívtak a Szabad Nép külföldi rovatához. Beteg vagyok, vért köpök, mondtam. Nem köptem vért, de szörnyen éreztem magam. Fájt a gyomrom. Idegzetem megrendült, baljós gondolataim kerekedtek. Kezdetben naivan hittem, hogy bennem a hiba, s kiderült, hogy kint, a valóságban. Kezdetben mégis, nem a felső vezetést hibáztattam, nem hihettem, hogy elárulva a forradalom, ami éltetett ifjúságomban. Jártam szülőhelyemre, vártak panasszal, észbontóan tragikomikus helyzetet láttam, meggyalázott embereket s néptől idegen erőket. Az 56-os nemzeti tragédia ekkor kezdődött. Az 52-es év mutatja már küszködésemet s nemcsak magammal. A Január, Bolyongó, Téli krónika, Aszály című verseimet hiába vittem szerkesztőségbe, annyira nyíltak, nyílt-törések voltak. De megtanított a helyzet fogalmazni is. A következő évben Király István elfogadta őket. Ekkor már komolyan foglalkoztam a tagoló verssel. Bonyolult ritmusképeket szerkesztettem. Whitman, Apollinaire, Majakovszkij, de a Biblia is ösztökélt a nagyszabású lírai költeményre. Költői erővel, kemény metaforákkal menni az álság falai ellen. Ekkor szerettem meg újra Adyt. 1952 nyarán feleségül vettem Szécsi Margitot. Rózsás blúzban és ingben esküdtünk. A mennyegző egy tányér fekete meggy volt és vörös bor. Albérletünkben szegényen éltünk, néha megloptam Csuri nagysága kenyérhajgyűjteményét. Éjszaka írtam, mert nappal a zenészfiú szüntelen trombitált. Juhászék is főbíróékkal laktak, mi is. Csuri egyébként kedves volt, csak félt, hogy a nyakán maradunk, gyerekbőgéssel válaszolunk a trombitára. Becsületszavamat adtam, hogy nem. Margit Pécsre ment kultúrotthon-vezetőnek. Én három hónapra Szófiába. Karácsonyra visszajöttem. Szerencsémre lekéstem az első gépet, mert az lezuhant. Margit hiába várt a reptéren. Akkor már itt élt, mert Pécsett hideg pincében kellett laknia, hasasan. Szép kis karácsonyfát szerzett, boldogok voltunk. Tudtam, hogy fiam születik, s a tündérkertbeli hajdúvezérről Andrásnak neveztem el. Pestlőrincen a nagymama nevelte, anyja is vele volt az elválasztásig. Vasárnaponként látogattam őket, lóhúsleves várt a gyalupados műhelykonyhában. Ízlett, de csak addig, míg nem tudtam, hogy lóból való. Apósom szelíd és értelmes munkásember, kölcsönösen megkedveltük egymást. Megjelent népköltészeti fordításom, lélegzethez jutottunk, s megírtam a Gyöngyszoknyát. Mutattam később Zelknek. „Ilyen szomorú a helyzet?” Ilyen szomorú, mondtam. Zoltán, mint a Kisdobos főszerkesztője, magához vett, szép gyereklapot csináltunk, a legjobb írókkal. Tamási Áron, Pilinszky, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor is írt a lapba. Itt jelentek meg először a nehéz hallgatás után. Weörest évvel előtte, mégis későn, ismertem meg személyesen. Furcsa volt a körülmény s a színhely is: mindkettőnket sör hajtott a bokrok mögé, május elsején az írószövetség kertjében. Őt igen becsültem, már diákként olvastam verseit, nyelv szerint földimnek tartom, kiskoromban náluk is bolyongtunk pulykatojásért. Juhász Feri révén Vas Istvánnál is jártam. Eliotról tőle hallottunk először lényegeset. István még késő este is lejött hozzánk borozni a Lúdláb étterembe, vállalta a közös kalandot. Volt egy kellemesen végződő afférom Erdei Ferenccel 54-ben. A szövetségi közgyűlés után oktalanul Lisznyai Kálmánoknak nevezett minket, majd lakására hívatott sokakkal együtt. Ott szemébe mondtam, hogy cserben hagyta a makói hagymát, s még azt is, hogy összeveszünk a kínaiakkal. Másnap estig nagyon bánkódtam, s akkor a Zeneakadémián összekerültünk az első Bartók-koncerten. Kedves volt, mintha nem történt volna semmi. A Csuri-féle albérletet elhagytuk már, mert Zelk fölajánlotta édesanyja társbérletét az Akácfa utcában. Fél évig laktunk ott, késő ősszel költöztünk egy zuglói csupahiba új lakásba. Nekünk mégis nagyszerű volt, néha éjjel-nappal dolgoztam egyfolytában. Így írtam néhány nagyobb szabású versemet. Jólesett és rám fért, hogy Déry kiállt mellettem egy méltatásban. A tragédia előtti mozgalomban tán csak verseim vettek részt. Személyem vonakodott, mert glédába kerültem volna sokakkal, akik verseimért még nemrég rámfintorogtak és üldöztek is: a másodszori átnyergelőkkel, akik majd harmadszor is átnyergelnek. Tisztelet és becsület néhány kivételnek. (58-ban Szófiában falhoz vertem egy hazánkfiát mert kezemet véresnek mondta és pisztolyt fogott rám.) A fegyverek idején s utána is lefoglalt feleségem betegsége, majd tüdővérzése. Kétfelől értek olyan csapások, hogy még jobban megőszültem. Margitot, mert rosszul kezelték, válságos állapotában kihoztam a kórházból, otthon meggyógyítottuk. Pénzt küldött Kossuth-díjából Németh László, aki előtte és utána is megbecsült írásaiban. A Kisdobost, mivel otthagytam, fordítani kezdtem. 57 nyarán egy újság azzal vádolt, hogy 64 ezer forintot szégyentelenül fölmarkolok. Csak szerződésem volt, pénzt csak a hatvanas évek elején kaptam a bővített bolgár népköltészetért. Elhatároztam, hogy az egész balkáni népköltészetről képet adok. (Jóval később a délszláv elkészült még.) Újra angolul tanultam. Blake és Dylan Thomas verseit akartam fordítani. 59-ben képszerkesztő lettem az Élet és Irodalomnál. Ez év márciusában anyám vidám levelet írt, így kezdte: „Iszkáz elesett.” Vagyis beállt a téeszbe. Megörültem, hogy simán történt. Az ötvenes évek elején egy Vas megyei rokonunk fogaival fizetett konokságáért. Beszámolt anyám, hogy a férfiak danolászva mennek a mezőre, köztük apám is. Nem csodálkoztam: a közös munka nem új nekik, mindig összesegítettek. Magnóval indultam haza, de akkorra elcsempült a szájuk. Három faluból három elnök a tagok háta mögött összevonta a téeszeket. Magam is fölháborodtam. (Eljártam ügyükben Pesten, de a házasságot nem lehetett fölbontani.) Szép szóval mégis megnyertem őket: énekeltek a magnószalagra. Akkor vettem föl egy szép regölést is. De akire legjobban számítottam, apám nem énekelt. „Nem íneklek ennek a világnak!” Anyám, aki megnyugodott, a gyermekdalokat boldogan mondta. Aztán én is jobb szívvel írtam, fordítottam. Kedvem volna hozzá, és illő volna, hogy így befejezzem a történetet. De még hiányzik a kupak erről a történelmi fazékról. Majd megkapja holnap.

Sűrítenem kell tizenhárom évet, ami fény és vér és halotti koszorú. Kemény idő, de hirtelen elszállt, mintha tükörbe se néztem volna. Valaha hittem, nem fog rajtam az idő. Iszkázi nagyanyám fenyegetése. „Majd megveszekedsz-vénülsz te is!”, csak sükebóka mosolyra gyújtott. Mikor még én is elmondhattam: „Barna hajamnak se híja, se hója”. Híja ha nincs is, hava már sok, a fejem tetején is. Megérhettem, hogy verseim érvényt szereztek maguknak, bár nem tettem értük semmit, nem szervezkedtem, nem alázkodtam, nem vesztegettem se mást, se magamat. Volt idő, a hatvanas évek eleje, amikor verset szavalni tőlem nem volt divat, sőt nem volt veszélytelen. Akadt, aki vállalta őket s mondta fényes lélekkel és fejjel: Berek Kati volt. Sok haláltól tömődött a föld azóta. 63-ban meghalt rákban a szép és jó nyárádi nagyanyánk, matriárkánk. 69-ben apám halt meg nyolcvanadik évében úgy, hogy nem bocsátott meg a világnak. Meghalt közben Tamási Áron, akinek magas szemöldöke alatt sokszor ültünk (Juhász, Csernus, Kondor meg én) a Trombitásban, a Kis Royalban. Meghalt Ferenczy Béni, aki mindig biztatott csendes mosolyával. Váratlanul Veres Péter, aki mindig figyelt rám. Kassák, aki konokságban egy volt apámmal. Hirtelenül s korán Kamondy s B. Nagy László, akinek fájó idegét hiába simogattam. Eltűnt egy tünemény, Erzsike (Juhászné), aki ifjúságunk kedvence volt. Elszállt mellőlem egy arkangyal, Kondor Béla. Szárnya szelével megütötte úgy a szívem, hogy ma is inog. Margitka karácsonykor előveszi a szájmuzsikát, amit földijétől, a lőrinci szárnyasfiútól kapott a halál előtt. S könnyezve fújja, hogy: Mennyből az angyal. Én pedig karácsonyi szivarra gyújtok s eltűnődöm.

1974. szeptember